214. hát szia adás

Újra belevetettük magunkat a hajnalba – na jó, ez Gabinak reggel, Balázsnak meg délután, de most én írom az adásnaplót – és felvettünk egy újabb Hármas Könyvelést. Remélem örültök neki, mert mi rém büszkék voltunk magunkra.

Ádám képregényekkel készült. Volt szó Tiziani Scalvi Dylan Dogjairól újra. Ez az a ponyva, amihez képest még Leslie L. Lőrinc is magasirodalom, viszont az embernek kedve van Olaszországba utazni, és egy kávé mellett olvasgatni a fumettót, és nézni az embereket. Aztán volt még a James Bond képregényeknek az a két történetszála, amit egyrészt Warren Ellis írt, másrészt a könyvek remek paraszt Bondja főszerepli őket. A Vargr és az Eidolon is hat-hat részes, nem kell évtizedek óta húzódó sztorikat ismerni hozzájuk, mégis nagyon élvezhetők. Végül pedig szó volt John Grindrod How To Love Brutalism című esszékötetéről, ami segít szétszálazni, hogy mi a brutalizmus, mi az international style, és hogy is vannak a dolgok ezekkel a gyönyörű betonmonstrumokkal. (Az összes téma úgy kapcsolódik össze, hogy a brutalizmust is megidéző Bond múzeumot építenek épp az Alpokba.)

Balázsnak horroros hete volt, így a könyve annak a Clive Barkernek az egyik regénye, akinek mindig történik egy csomó borzalom a könyveiben, mégis annyira szépek. A The Hellbound Heart a Pinhead nevű klasszikus, képről mindenki által ismert horrorszereplőnek a sztorija. Balázs pedig arra biztatott minket, hogy a filmek első két részét nézzük is meg, hogy ne csak képről ismerjük Pinheadet. Itt aztán szó esett a horror klasszikus figuráiból készült jelvénysorozatról is. Erősek voltunk, nem rendeltünk egyet se.

Gabi máshogy készült kemény dolgokkal: Karl Ove Knausgård Harcom tri hexalógiájának első kötetét olvasta, aki szépítés nélkül, mélyen belezoomolva nézi vissza az életét. Van ahol egyszerűen csak fájóan részletes, de van, hogy ez a rohadtul részletes megközelítés fel is fed dolgokat. Azt mindenki döntse el, hogy akar-e egy trilógiányit a szerzővel élni. Mert távolságot tartani nem könnyű. Aztán máshogy bolond kategóriában indult Miranda July No One Belongs To Here More Than You című novelláskötete. És végül Murr Lafferty Hat ébredés című sztorija is szóba került – aminek a kapcsán a hányszor kelnek fel a gyerekek éjszaka joghurtot követelni téma is felmerült.

És végül a JCDecaux a kormányzati rémisztgetős plakátok helyére novellákat rak a városba. Ez egy évek óta megrendezett akció, most viszont az írópályázaton egy nagy kedvencünk, Ecsédi Orsolya nyert.

Bájos linkek

211. vastartalék adás

Ahhoz képest, micsoda örömprojektünk ez nekünk, csak beleszaladunk olyan könyvekbe, amik egészen másképp foglalnak helyet egy örömtervben, nem feltétlenül elolvasva. Mi azért viselkedünk, és olvasunk is.

Én például csupa egyébként csábító könyvet, amelyek végül nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a Rabok tovább olvasója egyértelműen nem én vagyok, de mindez hagy némi kényelmetlen érzést maga után (talán én voltam a hibás), a Múzsában pedig egyszerűen csak nem volt elég spiritusz (vagy terpentin).

Balázs kifejezetten példamutató módon fejezte be a nemszeretem olvasmányait (jár az okleveles jutalomkönyv tanév végén), helyettetek, értetek. Scott Harvath 17. sztorija már a minimál szórakoztatást sem hozza, Julia Hobsbawm pedig olyasmiről próbál tanítani másokat, amelyhez talán ért, de ez nem látszik.

Szerencsénkre Ádám hozott egy nagy zsák életörömöt, jó könyvet, mondjuk aggodalomra ad okot, hogy a témák korántsem szívderítőek mindig. Angela Nagle szövege például kifejezetten nyugtalanító, de talán nem is az övé direkte, hanem a világ. Warren Ellis pedig mindig elég okos tud lenni, és néha még szép is. A dokumentum. Vagy hát ki hogy látja.
 

Bájos linkek