Ahhoz képest, micsoda örömprojektünk ez nekünk, csak beleszaladunk olyan könyvekbe, amik egészen másképp foglalnak helyet egy örömtervben, nem feltétlenül elolvasva. Mi azért viselkedünk, és olvasunk is.
Én például csupa egyébként csábító könyvet, amelyek végül nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a Rabok tovább olvasója egyértelműen nem én vagyok, de mindez hagy némi kényelmetlen érzést maga után (talán én voltam a hibás), a Múzsában pedig egyszerűen csak nem volt elég spiritusz (vagy terpentin).
Balázs kifejezetten példamutató módon fejezte be a nemszeretem olvasmányait (jár az okleveles jutalomkönyv tanév végén), helyettetek, értetek. Scott Harvath 17. sztorija már a minimál szórakoztatást sem hozza, Julia Hobsbawm pedig olyasmiről próbál tanítani másokat, amelyhez talán ért, de ez nem látszik.
Szerencsénkre Ádám hozott egy nagy zsák életörömöt, jó könyvet, mondjuk aggodalomra ad okot, hogy a témák korántsem szívderítőek mindig. Angela Nagle szövege például kifejezetten nyugtalanító, de talán nem is az övé direkte, hanem a világ. Warren Ellis pedig mindig elég okos tud lenni, és néha még szép is. A dokumentum. Vagy hát ki hogy látja.
Sziasztok kedves hallgatók! Olyan rohadt régen nem voltunk, hogy mi is pirulunk bele. Az egyetlen mentségünk, hogy az élet, az bizony zajlik közben, és még két (és fél) időzónát sem könnyű összeegyeztetni, hát még amikor ez hárommá válik. Szóval mindenről a földrajz tehet. De most itt egy teljes adás, mi örülünk neki.
A hét halála egy zárt facebook csoportban történt, ráadásul egy macskáról szól, szóval jó hetet zártunk. Minden kedvenc írónk túlélte. Tekintve, hogy a kedvenceim hány évesek ez egy pozitív fejlemény. (Kötelező kikérdezés: a ti legfiatalabb idolotok milyen korú?)
Megnyílt a Comix Café, amiben a WLB cikk írásakor kevesebb képregény volt, mint az én vagy a Balázs nappalijában. És mi még ugye nem is vagyunk durva gyűjtők. A kezdeményezés érdekes, de megvárnám amíg kifut. Meg persze amíg kiderül, hogy csak a DC-Marvel tengelyen gondolkodnak-e vagy van-e valami izgalmas a tarsolyukban. A kávézó kapcsán gondolkodtunk jó könyv+gasztró helyeken, de egyet se találtunk. Hátha ti tudtok. Mondjátok!
Ha már képregény, szóba került, hogy volt a múltkorjában Image Comics kiárusítás. Az Image az egyik nagy független kedvencem, olyan címek futnak náluk, mint a Chew, amit Balázs istenített, a Southern Bastards és a Wicked and Divine, amit én, a Saga, amit mindhárman, a Manhattan Project… végig se vegyük, egy csodálatos kiadóról van szó. És most meg Top Cow van a Humble Bundle oldalon, amibe még nem késő beszállni.
A Magyar Nemzet online-on volt egy remek Dragomán György interjú – azt hiszem vele minden interjú remekül sikerül, ezt ráadásul Babiczyk “rövidmondatok” Tibor készítette – amiben arról beszél, hogy egyes könyvfesztiválok játékszabályaiban benne van a standról való lopás. Hát mennyire érdekes ez!
Aztán volt még GE pénzből készülő tudományosan fantasztikusan spekulatív podkaszt, aminek The Message a neve, és bár az első kritikák leamatőrözték szerintem könnyű beleszeretni.
És kaptunk egy adással lejjebb válaszokat arra a kérdésre, hogy a Fantasztikus Kéziratok Éjszakáján feltűnt írókból mi lett. Köszönjük! Szerintem ezerszer elmondtuk már, de soha nem lehet elégszer ismételni, nélkületek hallgatók nélkül mi félkarú óriások sem lennénk. (Óriások eleve, na, legyünk realisták.) Szóval köszi!
Mit olvastunk
Gabi Jessie Burtontől olvasta A babaház úrnőjét, ami már elsőre sem tűnik egy habkönnyű életvidám dolognak, de innen még sokat tud sötétedni. Aki nem riad vissza a regénytől, az viszont elmehet a Rijksmuseumba megnézni a címben szereplő babaházat, az is valami.
Balázs elmondta, hogy a heist-sztorikat – amiért szúrós szemmel nézek rá – és a jó útra térő bűnözök utolsó melói sztorikat nem bírja. Ehhez képest Jean-Patrick Manchettenek a The Prone Gunman – magyarul: Gunman – című regényét olvasta, ami pont erről szól. És akkor írták, amikor ehhez még nem kellett ötszáz oldal!
Ádám pedig annyi idővel rendelkeztem, hogy a Message meghallgatásán túl elolvastam Ann Leckie-nek az Imperial Radch trilógiáját lezáró Ancillary Mercy című regényét, ami pont annyira hihető és szerethető, amennyit a világ megenged. Előtte meg a ‘ha Rómában jársz…’ elv mentén újraolvastam Dan Brown Angyalok és Démonokját, ami hát nem lett jobb könyv, de a helyismeret miatt mégis szórakoztatóbbá vált.
