226. fekete törpe adás

Azzal a remek hírrel kezdtünk, hogy Balázst nem vitte el a Dengue-láz, sőt közel se került a kórhoz, amiről amúgy egy remek pszichedelikus rockbandát is elneveztek, ami manapság játssza a hatvanas-hetvenes évek kambodzsai zenéjét. Mivel azonban társunk nem kapott el semmi ilyesmit, ellenben az adásfelvétel során szipogással kontrázott az én kattintgatásomra, lépjünk is tovább.

Ádám egyrészt nekikezdett Geoff Dyer The Ongoing Moment című könyvébe, amit egy maroknyi adással korábban Balázs ajánlott. És meg is lepődtem, mert egymásba folyó esszéket kaptam, alig tagolva. Ezek jók, okosak, hasznosak is, de azért nem az a tipikus elalvóskönyv. Például soha nem lehet tudni, mikor érünk egy fejezet végére. Viszont tanít fotótörténetet, van egy Nyáry Krisztián művészetét megidéző személyes íve, és hát van szó fotókról is. Jó darab!

Jonathan Stroud A szamarkandi amulett című ifjúsági regénye is jó, de más miatt. Egy különösen cinikus noir nyomozó lelkesedésével narrálja végig a varázslók belső harcait egy, a rendszeren belül helyezkedni próbáló tanonc által megidézett dzsinn. Bartimeus okos, ezredévnyi tapasztalata van, a hozzá járó ezredéves ellenségekkel, és hát a beképzeltség várja is megáll. Olyan vád ez, amit rá lehet sütni Robert Merle Francia história regényének néhány szereplőjére is. Na de aki a teljes francia politikára úgy lát rá, mint a sztorik mesélője, Pierre de Siorac, annak van oka némi beképzeltségre. Bővérű, helyenként erotikus, másutt okosan történelmi regények ezek, a ponyva legjobb hagyományait ismerve és megtartva íródtak.

Gabi Oyinkan Braithwait regényével indított, és bár azt elárulta, ki a gyilkos, de azt nem, hogy ez miért érdekes információ. Ami ahhoz képest, hogy a regény címe az, hogy My sister, the serial killer, a nemspoilerezés csodás, olimpiai szintű példagyakorlata. Akit érdekel, hogy mégis hogyan áll össze az egész, az utolsó oldalig kell olvasnia a könyvet. Na ez a kihívás.

Aztán Alastair Reynolds Lassú lövedékek című kisregényéről volt szó, amiben nem az utolsó oldalra jut a robbanás. A kisregény tele van ötlettel, tele van háttérrel, van egy érdekes világa, és mindezek kifejtésére nincs hely a kisregényben. Amit Reynolds nem tud megoldani, abban a szituációban brillírozik Martha Wells, az Artificial condition kisregényben. Az emberek között magát embernek álcázó gyilkos robot/kiborg, az ő haverja egy hajót irányító mesterséges intelligencia tulajdonképpen szívmelengető. Itt került szóba Alex di Campi Hells Kitchen Movie Club sorozata is.

Balázs egy első hallásra a rémisztő és az unalmas között egyensúlyozó regénnyel jelent meg. Jill Ciment könyvében egy gyilkosságot tárgyalnak, de mivel az egészet a nappalt a bíróságon, minden más időt pedig egy motelben pihentetett esküdtszék tagjainak nézőpontjából látjuk. Véges mennyiségű szórakozás, a külvilágtól távoli helyzet, egy utolsó házasságon kívüli kaland lehetősége – minden benne van a kalapban. Akit érdekel, hogyan lép félre egy esküdt, az A Body In Question címet keresse.

Bájos linkek

220. AC/DC adás

Ellenálltunk a kínálkozó lehetőségnek, hogy az időjárásra reflektálva a zsidó törzsek bolyongását, Herbert Dűnéjét vagy Arábiai Lawrence összes műveit olvassuk. Pedig indíttatás volt rá.

Balázsnak valahogy nem jöttek be a heti olvasmányok. Kim Stanley Robinson New York 2140 című regénye lassan is indul, lassan is ér véget, közbe pedig néha átmegy véleménycikkbe arról, hogy a klímakatasztrófa rossz. Hát persze hogy rossz, nem véletlenül hívjuk katasztrófának, nem pedig klímamókának. A másik könyve pedig Blake Crouch – akiről már kétszer is beszéltünk – Recursion: A Novel című regénye volt, ami egy terminátoros időutazós nyomozós történet. A tempó rohan, gázpedál a padlóig nyomva, de valahogy karakterekre nem jutott ideje az írónak, úgyhogy mindenki papírmasé.

Ádám vagyok és azon kezdtem el filozofálni, hogy mi lenne ha Kim Stanley Robinson és Kim Ir Szen írásain betanítanánk egy neurális hálót és kérnénk tőle szövegeket. Onnan ugrott be, mert a Year of The Meteorban, ami Robin Sloan havi egy novellás idei projektje, ebben a hónapban egy gép generálta fantasy sztori volt. Viccesebb, mint jó.

Aztán olvastam még Jonathan Stroud A szamarkandi amulettjét, ami első, felületes pillantásra olyannak tűnhet, mint a Harry Potter regények, csak itt van egy világ. Nem a szuperhatalmas varázslótól tart mindenki, hanem van rendes hatalmi vetélkedés a kormányon belül és a birodalmak között is. Mindezt pedig részben egy dörzsölt dzsinn szemén keresztül látjuk, aki a noir belső monológ utáni második legjobb trükköt alkalmazza, lábjegyzetel!

Végül pedig a Fortepan könyvek első kötetéről az Elfelejtett Budapestről is volt pár szó, mert a Fortepan a legjobb dolog az interneten. Régi városfotókat nézni, átalakult helyeket felfedezni eredeti voltukban, az pedig remek szórakozás egy üveg fehérborral magunk mellett a kanapén.

Gabi Moskát Anita új, Irha és bőr című regényét olvasta, amiről elsősorban azt tudtuk meg, hogy a sztorit rém könnyű lenne elspoilerezni, de ennek Gabi hősiesen ellenállt. Mondjuk könnyű dolga volt, olvastunk már Moskát Anitától mást és nem kellett eladni nekünk, hogy remekül tud írni, sőt. Hogy ne tapogatózzatok a sötétben: a könyv alapszettingje, hogy egyes állatok bebábozódnak és félig-meddig emberré alakulva bújnak elő. Az emberiségnek pedig el kell dönteni, hogy akkor ezzel mit is kezd. Meg hát a fajzatoknak is, mert az önrendelkezés hasznos és szép dolog.

Emellett volt még szó Zalka Csenge Virág meséskönyvéről a Ribizli a világ végénről, ami azzal a feltételezéssel mesél el magyar népmeséket, hogy a lánygyerek is ember. Lehet neve, lehet hőse a mesének, nem kő megmenteni. Mindezt úgy teszi, hogy nem szikével szerkeszti bele ezeket az elemeket a sztorikba, mert ott vannak már. Aki nem hiszi, nézze meg a listát és a meséket az író blogján.

(Kép: Hunyady József / Fortepan)

Bájos linkek