229. szexi prím adás

Megint patchworkoltunk, vagy ez amolyan potpourri, sőt pemmikán, ami nem vág teljesen ide, viszont nagyon szerettem volna egyszer használni, mármint a szót. Maga a cucc kicsit gyanús, ebben speciel nem hasonlít az adásunkra, ellenben tele van tápanyagokkal, lehet hidegen, melegen tolni, higítani, akár húsz év múlva is fogyasztani – mondjuk hogy podcast lesz-e akkoriban, nem tudom, de a könyv illata ugye, az még minden bizonnyal.

Én pl. jó mélyen beleszippantottam, mert egy egészen régi könyvet poroltam le, az eredeti 85-ös, és nem minden klasszikus ponyvakrimi öregszik szépen. Jonathan Kellerman első Alex Delaware regénye jól csinálta, valószínűleg mert annak idején sem volt az az Johnny Deep, de most már Johnny Deep sem annyira Johnny Deep, az Égszakadást pedig végig lehet olvasni manapság is.

Kelt fotója, szép

Balázs megragadta az alkalmat, és elmesélte saját bűnregény olvasását – ilyen szó használata már spoiler arra nézve, hogy nem lesz itt whodunit, vagy hát ugye a fene tudja, Balázs legalábbis az igazi traumáról nem beszélt. Olga Tokarczuk neve azért mégis valami, és maga a regény is izgalmas, ha nem is a nyomozás az, ami értelmet ad neki. Falusi öregasszony, asztrológia, Blake fordítások, halálesetek a faluban. Ráadásul az írónőnek van novelláskötete is.

Itt visszaszereztem a szót, és meséltem a másik olvasott regényemről: a Frankissstein egyrészt bravúros, mert számos nehezen összepasszintható szálat is gyönyörűen (értsd ügyesen, viccesen, szívmelengetően, szívfájdítóan) egybefont, másrészt meg a szálak, az AI, Mary Shelley, a szexbotok önmagukban is érdekesek, sznoboknak meg ott a hívószó, a Booker longlist. Azért a sok szál összefonódva néha túlsúlyos kötél lett szövedék helyett.

Ádám Michael Lewist hozott, volt már róla szó korábbi adásban, akkor is igen érdekes figurának tűnt, egyrészt hiteles, másrészt pedig nagyon úgy tűnik, jól tud mesélni olyan témákról, amik önmagukban izgalmasak, de valamiért nehéz egy laikusnak átérezni az izgalmát. Értékpapírokkal kereskedni szinte már-már olyan, akár kamionosnak lenni a dicső nyolcvanasokban, Lewis megmutatja (többek között), miért sántít a példa, no meg sok mást is. Lewis eladja a brókereket nekünk, Ádám pedig Lewist és a Villámfiúkat.

Balázs a végén még észbe kapott, és egy klasszik nonfiction művel is előrukkolt (én meg az aha élménnyel, ahogy visszahallgattam, vagy ötvenszer, ezúton is sorry), The Subtle Art of Bot Giving a F*ck selfhelpbook expertünk szerint elég jó, és nem csak azért, mert a csontig rágott esettanulmányokkal gurigázik, hanem mert például azt is elmondja, hogy teljesen jó, ha nem mindig jó.

Bájos linkek

228. maci adás

Volt a héten némi késésünk, de legalább majdnem eltaláltuk a szignálunkban szereplő péntekentét. Nem mintha cél lett volna.

Ádám verssel készült. Egyrészt a Költőmata tumblrből szerkesztődött verseskötettel. A kötetben vannak nagy poénok, jó versek, a kettő együtt, meg persze olyan költemények is, amiken látszik, hogy a Költőmata is ember (Rutai Gábornak hívják), és néha megmakacsolja magát, és akkor sem ír a bárányfelhős habcsókos boldogságról, ha erre kérik.

Innen logikus volt visszamenni az Otthon Maszturbálok című szereplírai csúcsteljesítményre. Ami egy tiniverses szakítós, az egész világ elmegy a fenébe blog volt. Mára csak nyomait lehet megtalálni, de azért aki ügyesen turkál az interneten, az elég verset össze tud szedni. Gabi gyorsan felemlegette, hogy volt már ilyesmi, Zetor Leila.

Végül szó esett a Griff Gristle képregények harmadik, Kickstarteren megtámogatott kötetéről is. Amiből az ember megtanulhatja, hogy vannak olyan szituációk, amikor a kulltisták nagyobb pofonokat adnak, mint illene.

Gabi novelláskötetet hozott, mert mostanában valahogy sokkal több novellát olvasunk. Karin Tidbeck könyvének már a címe is remek: Rénszarvas-hegy. És akkor ezen belül olyan írások vannak, mint például Törpemálnalekvár. Erről mindig eszembe jut az a régi netes nick, hogy Angyalhentes, akiről nem tudtam eldönteni, hogy angyalokat dolgoz fel kolbásznak, vagy ő az angyalok oldalas és csirkecomb beszállítója. Nem sietősen olvasós a könyv, kompakt történetek tele weird ötletekkel, meg vannak persze olyan sztorik is, amik nem ütnek ki, de érzed, hogy megpróbálta azért.

Ide meg a Midnight Societyt és a Diogenes Clubot rángattuk be. Meg persze Knausgardot, aki annyira hosszan ír mikrorealista regényt, hogy úgyis mindenhez oda lehet passzintani, mint a két kicsi legót.

Balázs, a The Novel című könyvek rajongójaként ilyennel is készült. A szerzője Yoko Ogawa, aki negyvennél is több könyv szerzője a tényirodalomtól a disztópikus sci-fiig. Na most ez utóbbiról van szó, a The Memory Police olyan, mint az 1984, de durván furcsábban indul. Mert hát az nem normális, hogy fogalmak és tárgyak, élőlények egyszerre tűnnek el egy közösségből. Szóval nem csak a madarak költöznek el, de a madár szó és a hozzájuk fűződő emlékek is. Kell-e mondani, hogy a hatalom áll mindezek mögött? Nem szpojlerezünk, de valószínűleg lesz még erről a könyvről szó.

Bájos linkek