184. papirusz nagyapja adás

Semmi pánik, jól vagyunk, csak nyár van meg élet. Még csak azt sem tudom mondani, hogy főlegy az egyik vagy a másik. Mindenesetre harminc fok felett úgyis csak söröscimkét ér olvasni, azt is csak akkor ha rövid rajta a szöveg.

Az íróknak sem tesz jót a felmelegedés. Utoljára a jó E.L. Doctorow halt meg. A Ragtime-ot esetleg a Vöcsök tavat szerintem a többség olvasta tőle, mégiscsak 300 forint az antikváriumban, meg anno ezek nagy könyvek voltak. Ha tudtok többet, ott a kommentdoboz.

Nofene blokk

Tekla megírta, hogy mi kell a könyvesblogoláshoz. Az egyik egészen biztosan a humor, mert vannak kiadók, amik előre el akarják olvasni a kritikát mertkülönben.

Aztán volt egy figura, aki nemcsak hogy elolvasta a Háború és békét iPhone-on. Ezzel egyrészt elérte, hogy halálosan tiszteljem, hogy visszanyerjem egy kicsit a hitemet a mobileszözökben – ugye ti is kikapcsoltatok már minden alertet? – és emellett még mond okosakat.

Továbbá a Facebookon Rómeó és Júlia újraírás is van. Nézzetek be.

Viccös rovat

A The Toaston – amúgy olvasnotok kéne – volt egy remek fiktív sztori arról, hogyan fordítja újra egy Tolkien-nál nyelvészebb, puristább fordító újrafordítja a Hobbitot és A gyűrűk urát. Csodálatos mese az elejétől a végéig.

A kedvenc Laudator blogomnak az írója J.K. Rowlingról írt és arról, hogy mit követett el a latin ellen.

Többékevésbé klasszikusok

Dűne cikk a Guardianon. Megbeszéltük azt is, hogy rég újra akarjuk olvasni, de aztán mindig jön valami újabb, érdekesebb.

A Verge meg közben arról beszél, hogy megpróbálják az új Stieg Larsson könyvet úgy eladni Hatchette Australiáék, hogy egy lányra reklámsárkányt tetoválnak. Ha láttatok már hülye ötletet.

Új kritika a Nógrádi Gergely átlal rövidebbre húzott klasszikusokról. Az utolsó kettő egészen biztosan rosszul sikerült.

Mit olvastunk

Ádám: Elkezdtek izlandi sagákat kiadni, úgyhogy a Völsungával buszoztam munkába ezen a héten. És ha már úgyis van adás, akkor az előző posztban megemlegetett Iterating Grace-et is szóba hoztam.

Gabi: Mit tud megtenni egy író az írásával és van-e benne feketemágia – várjuk Pikszi kommentjét! – valami ilyesmiről szól Guillermo Martíneztől a Luciana B. lassú halála. Aztán meg Kim Stanley Robinson Aurórájáról volt szó, ami az űrhajókban felnőnek a jövő generációk ötletet feszegeti.

Balázs Kubázott, Yoss-tól olvasta az A Planet To Rent című könyvet, amiben egy nagy váciutca lesz a világból. Sőt talán még annál is gázabb. Emellett klasszikusként előkerült Kurt Vonnegut audiokönyv verzióban, a Breakfast of Championst John Malkovich olvassa fel.

És ha már, Kuba, ott is vannak már hipszterek, és gondoljatok bármit, ez piszok jó dolog.

Bájos linkek

Whodunit

Ennek a posztmodern dolognak soha nincsen vége. Több mint egy hónapja került elő egy Iterating Grace című 140 példányban, részben kézzel készült könyv. Nem hosszú, de sokmindenről szól: a szilícium-völgyi kultúráról, bizniszsztárok gondolatairól, vikunya által elkövetett öngyilkosságról. Ilyesmi. A poénja viszont az, hogy teljesen megőrjítették vele a San Francisco-környéki tech újságírókat, akiknek az otthoni, nem nyilvános, lehetőleg titkolt címeire kiszállították a könyvet.

iterating_kep

*Szün.* A vikunyás öngyilkosságnál is érdekesebb, ahogy az Iterating Grace megszállta az internetet egy hétre. Nagyon működik az, hogy a jólértesültségükre büszke emberek elé leraknak egy pofátlan feladványt. Ráadásul olyat, ami az ő világuk szövegeivel, szimbólumaival játszik.

Legalább két dolog kezdőtött el azonnal. Az egyik a szerző leleplezése. Nagyjából egy hét alatt egy könyvtárnyi embert hoztak hírbe a könyvvel. A lista így hirtelen:

Meg persze a könyvről elsőként író Fusion szerkesztő, Alexis C. Madrigal, esetleg egy zseniális ismeretlen PR-es, aki a jóisten tudja mit akar ezzel eladni. Szóval röviden, senki sem tudja, és rohadtul idegesíti őket. Mondtam, hogy vicces lesz.

művésznapló

Közben Madrigal előállt egy olyan ötlettel is, hogy a számozott könyvek tulajdonosainak neveiből össze lehet majd rakni valamit. Ha 140 darab készült, akkor az pont ugyanolyan hosszú, mint egy twit ugye. El is kezdte összerakni egy dokumentumba azokat a Grace-tulajokat, akikről ő tudott. Ebbe írta bele egy nap valaki, hogy a Potero Hill-i Farley’s naplói között lehetne szétnézni újabb nyomokért. Ami egy kicsit problémás, mert 2000 óta gyűjtenek naplókat az 1000 journals projekt keretében. Az épp ott hegyelő Dan Raile, a Pando újságírója és Madrigal talált néhány gyanús skiccet, legyártottak egy új összeesküvés-elméletet, majd megbeszélték, hogy milyen rohadtul elfoglaltak ahhoz, hogy ezzel foglalkozzanak. (A 1000 journals szálat vicces módon a Melville House blogján fejtették fel a legjobban.)

Ask and ye shall receive

ryanlawler (@ryanlawler) által közzétett fénykép,

Az új gyanúsított az Ant Farm művészkollektíva egyik tagja, Curtis Schreier, akit az Architect of Desire művésznéven is ismernek. Semmi jel nem mutat arra ugyan, hogy a mostani San Francisco-i lufifújásban részt venne, viszont egészen pynchoni lenne, ha rá tudnák bizonyítani. Mert persze a másik szöveg, ami előkerült az Iterating Grace kapcsán az A 49-es tétel kiáltása. Gondolom, nem járt a kezükben A Foucault-inga.

Valahol itt állunk. Nem bukott le a szerző, lassan leállt a nyomozás. Van viszont egy egészen vicces szöveg (PDF), ami persze halál komolytalan, de jobb kordokumentum, mint Eggers The Circle-je vagy Shafer Whiskey Tango Foxtrotja. Aki ráér, olvassa, közelről, guglizva, ahogy kell.